Csak leírom ezt a felszólítást és máris ellentétes gondolatok cikáznak bennem. Valójában egyet sem értek vele, mégis sokszor az első gondolat ami bekattan, az ez. Ilyenkor őrült gyorsasággal próbálom elkergetni bizalmatlanságomat. Sikítok magamban, hogy nem akarom ezt,mert én BÍZNI akarok!! Nem naivnak lenni! Úgy gondolom, nagy különbség. És itt jön a probléma; hogyan tudnám megállapítani, hogy hol van a határvonal?

Ha az emberek kedvesek velem, sokszor rettegve keresem, mi lehet a hátsó szándékuk, hogyan akarnak tőrbe csalni? Vajon miért? Hála égnek a válasz már meg van: az önbizalom. Furcsa érzés ez, mintha valami köztes térben lennék, ahol ugyan már nem félek mindentől és néha-néha meg is látom magamban a jót, mégis a kétely az arcomba nevet, és alattomosan közli, hogy nem szabad elhinnem magamról a jót. Lehangoló ez..ahogy írom, már most érzem, hogy valami nem stimmel. Nem stimmel, mert egy halk hang azt súgja, hogy mind ez butaság. Tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy tökéletes hitet és önbizalmat építsek ki magamban. Napról napra érzem, hogy egyre közelebb vagyok efelé.

Úgy gondolom, egészen boldog tudok lenni egymagam is. Alapvetően persze imádom a társaságot, erre van szükségem, mint minden embernek lenne, hiszen az ember csak társas közegben lehet valóban kiteljesedett és boldog. De ahhoz, hogy ezt a kiteljesedést megtapasztaljuk, az kell, hogy magunkban higgyünk leginkább; hogy bármi is történjék mindig hűek maradunk önmagunkhoz és az elveinkhez. Ez az egyetlen dolog amit soha senki nem tud elvenni tőlünk; a HIT. Hinni akármiben, amit erőt ad.

Én pedig igenis hiszek abban, hogy amikor egy férfi kedveset mond, azt valóban úgy is gondolja. Hiszek abban, hogy egyszer nem fogok mindenféle hátsó szándékot tulajdonítani az embereknek, és őszintén örülhetek az élet minden apró kis örömének.

Legalábbis remélem. Tudom! Persze kitudja mit kéne tennem. A világ elvárja, hogy tizennyolc évesen tudd mit akarsz, dönts a jövődről, éretten gondolkozz. A világ  elvárja. Én is elvárom magamtól, de ez nem jelenti azt, hogy nem félek. Valójában rettegek, mert ki mondja meg, hogy jól döntök-e? Vagy, hogy az az én utam, amit választok. Senki sem fogja megmondani, nekem kell bíznom magamban. És próbálok bízni, hogy látni fogom a célt és az oda vezető utat is. Bízom, csak baromi nehéz néha..Gondolom minden pszichológus első szava az ÖNBIZALOM HIÁNY lenne erre. Bevallom így van. Tudom, hogy minden ostoba félelmem mögött az önbizalom hiány áll. Küzdök is ellene; van, hogy sikerül, van, hogy nem. De elhiszem, hogy egy nap olyan szikla szilárd önbizalommal fogok rendelkezni, amilyenre mindig is vágytam, amiből senki és semmi nem billenthet ki.!!