Egyszerűen csak úgy érzem, semmi nem akar összejönni. Persze ez így nem teljesen igaz; apró sikerek, örömök folyton érnek, ha más nem is, az első dagasztott tésztám tuti az. 😀 Mégis borongósan látok mindent. Talán, ez az időjárás az oka, talán amint elolvad a sok hó, minden jobb lesz. Nem tudom. Remélem. Mindenesetre próbálom tenni a dolgomat, és lefoglalni magam programokkal. Valamiért mégsem látom az értelmét semminek sem. Nyilván ez butaság, egyszerűen az a baj, hogy még mindig nem tudom, mit kéne tennem pontosan. Valószínűleg nem is kell tudni, majd csak úgy jön. Igen ám, de ezzel csak egy baj van: a félelem attól, hogy valóban jönni fog-e, vagy szépen elszalasztom a lehetőségeket. Folyton ugyanaz a nóta, és már kezd idegesíteni. Legszívesebben elmenekülnék minden elől, mégsem teszem, hisz nem ez a megoldás. Most pedig csak folyton rám jön a sírhatnék minden olyan dolog miatt ami a kisgyerekkoromra emlékeztet. De tudom, hogy ez nem visszaesés, hanem egy újabb lépcsőfok a hosszú úton!
Van valami a mélyben, ami nem akar a felszínre törni..talán nem is hagyom, mert nem tudom mi lehet az. Általában nem esik nehezemre turkálni a gondolataimban, most valahogy még sem akar menni. Mintha a megoldás egy karnyújtásnyira lenne, de nem merem bedugni a kezem a sötét lyukba, mert nem tudom mi lehet ott. Haragszom magamra. Ez pedig megint csak nem jó, hisz pont hogy el kéne fogadnom, hogy ez most nem megy és kész. Van ilyen.
Rá kell jönnöm, hogy nem mindig tudok segíteni. Se magamon, se máson. Utálom ezt az érzést, utálom, mikor látom magam körül a letargiába zuhant embereket. Utálom, hogy nem tudok segíteni nekik, hiába próbálom. Beszélek, beszélek, hallgatok: hátha. El kell fogadnom, hogy nem megy minden egy csettintésre, és megszólal egy kis hang a fejemben, hogy lehet mégis segítek nekik, mert talán napok, hetek, hónapok, évek múlva kiderül, hogy én voltam az egyik lökés a boldogabb életük felé. Nagyon szeretném, hogy így legyen.
Remélem tényleg csak a hó, meg a tél az oka mindennek. Hiszen persze-persze hideg van, meg elázik a csizmám, de attól a fehér hótakaró még igazán meseszép. Éppen ezért hiszem, hogy most erre van szükségem. Még nem kell tudnom, mi lapul a mélyben, most csak fel kel készülnöm rá és elegendő erőt gyűjtenem a fejlődéshez. Nincs mitől félni, csak jobb lehet minden, ha elég bátrak vagyunk! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: