Itt a jövő. De honnan tudhatom, hogy amit teszek azt valóban magam miatt teszem, nem pedig belém rögzült “normák”, elvárások miatt. Alapvetően öntörvényűnek tartom magamat, és nem is gondoltam arra, hogy befolyásolnak dolgok, emberek. Egészen három nappal ezelőttig biztos is voltam benne, hogy ha nem is tudom mit csinálok, akkor is legalább azt teszem amit én akarok. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert gőzöm nincs a jövőmet illetően. Pontosabban ez nem igaz. Vannak ötleteim, ezer és ezer, de elég csapongós vagyok (minden téren), szóval honnan tudhatnám, hogy amit választok az később is jó lesz és nem csak addig amíg már MAJDNEM elérem a célom, aztán hirtelen sávot váltok és valami teljesen más felé száguldok ezer százalékos erőbedobással, de azt is félbe hagyom hamarosan, hogy a helyére egy másik vágy jöjjön. Próbálom ezt azzal magyarázni magamnak, hogy amiket így “eldobok” talán nem is az enyémek..de azért félek. Félek, mert mi van, ha csak nem veszem észre, és elmenekülni könnyebb. Jelen pillanatban ezt tartom a legfontosabb megválaszolatlan kérdésemnek. …De valójában nem is erről szerettem volna írni. Bár, talán azért ugrálok össze-vissza, mert attól félek, hogy nem lehetek elég jó, vagy nem fogom tudni elérni..és ezáltal csalódást okozok valakinek.

De miért van az, hogy sokan megfeszülnek csak, hogy “ők legyenek a legjobbak”, teljesen mindegy miben..? Tanulás, karrier, szerelem, kapcsolatok…Szinte belepusztulnak, hogy a lehető legtökéletesebbet hozzák ki mindenből. Ez még nem is lenne baj, ha saját maguk miatt tennék, de valójában a külső nyomások miatt viselkednek úgy, ahogy. Közben pedig már azt sem tudják, Ők mitől lennének boldogok. A legrosszabb, hogy sosem fogják azt érezni, elég jók valamiben, emiatt saját magukat ostorozzák, még keményebben hajtják magukat, még inkább nem megy..Nem veszik észre, hogy saját magukat teszik tönkre. Az még hagyján, hogy engedik, mások irányítsák a saját életüket, de az sem tűnik fel nekik, hogy a folytonos maximalitással tönkre teszik a JELENÜKET, ezáltal a jövőjüket is. Valamiért megrekednek a középszerű világukban, miközben pontosan a csúcson akarnának lenni. Vagy sikerül, elérik a csúcsot. Igazából mindegy, mivel mind két esetben egy valami biztos: a BOLDOGTALANSÁG. Az egész téma egy nagyon jó barátnőm miatt vetült fel bennem. Én külső szemlélőként látom, hogy milyen, tudom, hogy teljes mértékben meg van a lehetősége egy boldog életre…de, hogy őszinte legyek; még egyszer nem láttam Őt igazán szívből boldognak lenni. Mindez megfelelési kényszer, és önbizalomhiány miatt. Borzasztóan rossz érzés ezt látni. Valójában, ha körbenézünk szinte csak ez vesz körül minket. Tényleg mindenki meg akar felelni valaminek, vagy valakinek. És az szinte egyik esetben sem SAJÁT MAGA.

Muszáj lenne tudatosítani az emberekben, hogy sosem fognak mindenkinek megfelelni, ám ha önmagunknak való megfelelésre koncentrálunk, sokkal boldogabbak lehetünk, nem mellesleg sikeresebbek is. Ehhez viszont türelem, szeretet, dicsérő szavak, és kitartás kell.!

Csak leírom ezt a felszólítást és máris ellentétes gondolatok cikáznak bennem. Valójában egyet sem értek vele, mégis sokszor az első gondolat ami bekattan, az ez. Ilyenkor őrült gyorsasággal próbálom elkergetni bizalmatlanságomat. Sikítok magamban, hogy nem akarom ezt,mert én BÍZNI akarok!! Nem naivnak lenni! Úgy gondolom, nagy különbség. És itt jön a probléma; hogyan tudnám megállapítani, hogy hol van a határvonal?

Ha az emberek kedvesek velem, sokszor rettegve keresem, mi lehet a hátsó szándékuk, hogyan akarnak tőrbe csalni? Vajon miért? Hála égnek a válasz már meg van: az önbizalom. Furcsa érzés ez, mintha valami köztes térben lennék, ahol ugyan már nem félek mindentől és néha-néha meg is látom magamban a jót, mégis a kétely az arcomba nevet, és alattomosan közli, hogy nem szabad elhinnem magamról a jót. Lehangoló ez..ahogy írom, már most érzem, hogy valami nem stimmel. Nem stimmel, mert egy halk hang azt súgja, hogy mind ez butaság. Tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy tökéletes hitet és önbizalmat építsek ki magamban. Napról napra érzem, hogy egyre közelebb vagyok efelé.

Úgy gondolom, egészen boldog tudok lenni egymagam is. Alapvetően persze imádom a társaságot, erre van szükségem, mint minden embernek lenne, hiszen az ember csak társas közegben lehet valóban kiteljesedett és boldog. De ahhoz, hogy ezt a kiteljesedést megtapasztaljuk, az kell, hogy magunkban higgyünk leginkább; hogy bármi is történjék mindig hűek maradunk önmagunkhoz és az elveinkhez. Ez az egyetlen dolog amit soha senki nem tud elvenni tőlünk; a HIT. Hinni akármiben, amit erőt ad.

Én pedig igenis hiszek abban, hogy amikor egy férfi kedveset mond, azt valóban úgy is gondolja. Hiszek abban, hogy egyszer nem fogok mindenféle hátsó szándékot tulajdonítani az embereknek, és őszintén örülhetek az élet minden apró kis örömének.

Legalábbis remélem. Tudom! Persze kitudja mit kéne tennem. A világ elvárja, hogy tizennyolc évesen tudd mit akarsz, dönts a jövődről, éretten gondolkozz. A világ  elvárja. Én is elvárom magamtól, de ez nem jelenti azt, hogy nem félek. Valójában rettegek, mert ki mondja meg, hogy jól döntök-e? Vagy, hogy az az én utam, amit választok. Senki sem fogja megmondani, nekem kell bíznom magamban. És próbálok bízni, hogy látni fogom a célt és az oda vezető utat is. Bízom, csak baromi nehéz néha..Gondolom minden pszichológus első szava az ÖNBIZALOM HIÁNY lenne erre. Bevallom így van. Tudom, hogy minden ostoba félelmem mögött az önbizalom hiány áll. Küzdök is ellene; van, hogy sikerül, van, hogy nem. De elhiszem, hogy egy nap olyan szikla szilárd önbizalommal fogok rendelkezni, amilyenre mindig is vágytam, amiből senki és semmi nem billenthet ki.!!