Egyszerűen csak úgy érzem, semmi nem akar összejönni. Persze ez így nem teljesen igaz; apró sikerek, örömök folyton érnek, ha más nem is, az első dagasztott tésztám tuti az. 😀 Mégis borongósan látok mindent. Talán, ez az időjárás az oka, talán amint elolvad a sok hó, minden jobb lesz. Nem tudom. Remélem. Mindenesetre próbálom tenni a dolgomat, és lefoglalni magam programokkal. Valamiért mégsem látom az értelmét semminek sem. Nyilván ez butaság, egyszerűen az a baj, hogy még mindig nem tudom, mit kéne tennem pontosan. Valószínűleg nem is kell tudni, majd csak úgy jön. Igen ám, de ezzel csak egy baj van: a félelem attól, hogy valóban jönni fog-e, vagy szépen elszalasztom a lehetőségeket. Folyton ugyanaz a nóta, és már kezd idegesíteni. Legszívesebben elmenekülnék minden elől, mégsem teszem, hisz nem ez a megoldás. Most pedig csak folyton rám jön a sírhatnék minden olyan dolog miatt ami a kisgyerekkoromra emlékeztet. De tudom, hogy ez nem visszaesés, hanem egy újabb lépcsőfok a hosszú úton!

Van valami a mélyben, ami nem akar a felszínre törni..talán nem is hagyom, mert nem tudom mi lehet az. Általában nem esik nehezemre turkálni a gondolataimban, most valahogy még sem akar menni. Mintha a megoldás egy karnyújtásnyira lenne, de nem merem bedugni a kezem a sötét lyukba, mert nem tudom mi lehet ott. Haragszom magamra. Ez pedig megint csak nem jó, hisz pont hogy el kéne fogadnom, hogy ez most nem megy és kész. Van ilyen.

Rá kell jönnöm, hogy nem mindig tudok segíteni. Se magamon, se máson. Utálom ezt az érzést, utálom, mikor látom magam körül a letargiába zuhant embereket. Utálom, hogy nem tudok segíteni nekik, hiába próbálom. Beszélek, beszélek, hallgatok: hátha. El kell fogadnom, hogy nem megy minden egy csettintésre, és megszólal egy kis hang a fejemben, hogy lehet mégis segítek nekik, mert talán napok, hetek, hónapok, évek múlva kiderül, hogy én voltam az egyik lökés a boldogabb életük felé. Nagyon          szeretném, hogy így legyen.

Remélem tényleg csak a hó, meg a tél az oka mindennek. Hiszen persze-persze hideg van, meg elázik a csizmám, de attól a fehér hótakaró még igazán meseszép. Éppen ezért hiszem, hogy most erre van szükségem. Még nem kell tudnom, mi lapul a mélyben, most csak fel kel készülnöm rá és elegendő erőt gyűjtenem a fejlődéshez. Nincs mitől félni, csak jobb lehet minden, ha elég bátrak vagyunk! 🙂

Sokszor megijedek, hogy még mennyi minden áll előttem, aztán egyből ki is nevetem magam, hiszen pont ez a lényeg. Pont ez, hogy mennyi mindent tehetsz még! Megijedek, mert szembenézek azzal, hogy bizony még ezer és egy megoldatlan problémám van magammal. Ijesztő dolog ez, de csak így lehet fejlődni. Fejlődni pedig muszáj. Vagy nem, de akkor, csak a langyos víz marad, és mégis ki akarna folytonos középszerű sanyargásban leélni egy életet. Én tuti, nem!

Sokáig nem értettem, hogy miért tudok olyan könnyen talpra állni,  túllépni a fájdalmaimon. Bűntudatom volt emiatt, mert biztos szörnyű ember vagyok, hogy csak így elengedem a rosszat. Ezáltal nem is engedtem el igazán, hiszen belül tovább marcangol az önutálat; miért tudok olyan gyorsan túllépni a fájdalmakon, a bűntudaton. Érzéketlen vagyok talán? Vagy ennyire nem érdekel, ha rosszat okozok más embereknek? Esetleg saját magamnak nem vagyok elég fontos, ahhoz, hogy törődjek a fájdalmaimmal és jó mélyre ássam magamat bennük? Lehet, csak félek szembenézni önmagammal. Aztán leesett valami. Azért állok fel a padlóról szinte egyik pillanatról a másikra, mert tudom, hogy értékes időt vesztegetek el a sajnálkozással. Ezt pedig nem akarom! Épp ezért, azonnal keresek valamit, ami miatt igenis érdemes élni és érdemes boldognak lenni. A leghihetetlenebb, hogy szinte egyből olyan dolgok történnek, amik megerősítenek abban, hogy igenis jól csinálom ezt.

..másrészről persze ott van az a gonosz kis gondolat, hogy talán csak álltatgatom magamat, és valóban egy érzéketlen ember vagyok. A vicces, hogy amint leírtam ezt a mondatot, máris érzem, mennyire nevetséges. Tele vagyok érzésekkel, és arra vágyom a leginkább, hogy segíthessek embereknek, hogy boldogok lehessenek. Nehogy azt hidd, persze, hogy, szoktam sírni…jesszus, rengeteget  sírok. Nekem így jön ki a feszültség. Még örülök is neki, mikor folynak a könnyeim, mert ez amolyan megtisztulás a számomra. Tudom, talán viccesen hangzik, de ilyen vagyok és kész. 🙂

Rájöttem, hogy nem véletlen állok fel olyan gyorsan. Rájöttem, hogy nem véletlen, hogy egyből a pozitív dolgokat keresem mindenben. Rájöttem, ha nem így tennék, akkor csak időt pocsékolnék. Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell néha összetörni és a mélybe zuhanni. Dehogynem, kell! Sőt! Anélkül nem is lehetne építkezni. Volt is már olyan, hogy sokáig a padlón voltam, aztán felálltam. Iszonyat sokat tanultam belőle és teljesen megváltoztam. Az elmúlt egy évemben 180 fokos fordulat történt, és én imádom ezt. Imádom, mert fejlődöm. Most csak annyi van, hogy nem akarok összezuhanni, mert menni szeretnék előre, új dolgokat tapasztalni és örülni minden apróságnak. És mindezt azért, hogy másoknak boldogságot tudjak adni. Elcsépelten hangozhat, de valóban így van. Szeretetet és támogatást, hitet szeretnék adni, hogy a másik ember is szerethesse magát, hogy legyen elég ereje a fejlődés útjára lépni. 🙂

Minden emberben ott van a kíváncsiság, a kalandvágy, hogy új helyeket, kultúrákat ismerjen meg. Persze, vannak akik inkább elnyomják ezt magukban, pusztán csak azért, mert félnek kilépni a komfort zónájukból. Ez egy másik kérdés. Azt hiszem apukám által ivódott belém az a vágy hogy minél több mindent megismerjek a világból. Imádok teljesen új, – egy közép-európai ember számára – egzotikus dolgokat kipróbálni, legyen az étel, vagy valamiféle keleti gyógyítási technika. A lényeg, hogy minél több impulzus érjen. Imádok utazni, és hiszem, hogy lesz olyan idő, mikor ez az életem szerves része lesz. Bárhova szívesen mennék, azonban van néhány hely, amik már most a listámon szerepelnek. 😀

A Himalája árnyékába rejtve, van egy fél Magyarországnyi területű kis hely. Hatalmas és érintetlen zöld területek és igazi keleti hangulat jellemzi Bhutan-t. Turistaként odajutni szörnyen drága ( több száz dollár per nap, csak hogy ott tartózkodhass), de egyszerűen kihagyhatatlan. Muszáj eljutnom oda, egyszerűen csak tudom, hogy ez a hely nagyon sokat fog nekem adni.

Már a képek is elképesztően lenyűgözőek, el sem tudom képzelni, milyen lehet ott állni a hatalmas sziklák között és gyönyörködni az érintetlen tájban. Az elképesztő keleti kultúráról már nem is beszélve. Itt az embereket nem a pénz hajtja, ők még hisznek a természet csodájában, és nincs szűkségük modern technikára a BOLDOGSÁGHOZ. 😀

Molokai a másik ilyen kis érintetlen hely, ami teljesen magával ragadott. Elképzelem, ahogy a varázslatos tengerparton sétálgatok mezítláb, felmászom néhány kisebb sziklára és csak ülök ott, nézem ahogy a hullámok alattam a falhoz csapódnak, miközben lassan lemegy a nap, vörösesre színezve az ég alját.  És az ételek, ó te jó ég! Az a sok tengeri finomság! nyamm! 😀  

muszáj írnom. Ki kell írnom magamból mindent. Megint egy olyan időszakban vagyok, amikor minden lelassul, úgy tűnik, hogy semmi sem akar haladni, nem jönnek a lehetőségek, és szemlátomást mindenki remekül el van a saját kis világában, miközben én mennék előre, nyüzsögnék, törnék a céljaim felé. Nyilván nem véletlen, hogy ez most így van. És teljesen felesleges lenne sajnáltatnom magam, a dolgok úgysem lesznek jobbak, csak még jobban belesüllyednék ebbe a szürkeségbe. Nehéz koncentrálnom, csinálni a feladataim, de tudom, hogy MUSZÁJ, és azt is tudom, hogy minél keményebben dolgozom, annál hamarabb jönnek megint a jó dolgok.

Az egyetlen baj, hogy minden ZAVAROS. Rettegek választani egy teljesen más utat, amit talán nem is kéne, hogy válasszak, mégis a gondolat már befészkelte magát a fejembe és egyszerűen nem hagyja kilökni onnan magát. Amint sikerülne, valaki, vagy valami emlékezet rá, és próbálom ellökni magamtól, de nem megy. Valamiért mégsem vagyok képes rávenni magamat, hogy azt válasszam. Csak meg szeretném találni az utamat. A helyzet az, hogy ott van a másik opció is, ami talán azért szimpatikusabb, mert abból még bármi lehet, nem skatulyáz be, mint az első. Borzalmasan ijesztő dolog dönteni, mert mi van, ha lecsúszom valami fontosról, ha elkerülöm az utamat? Mindeközben, pedig megy az idő azzal, hogy csak tologatom a problémát. Tudom, hogy választanom kell a két út között. Nem bírom az elsőt választani, mert onnantól kezdve nincs visszafordulás, ráadásul egy más fajta életstílust is igényelne. Tudom, hogy képes lennék rá, ha igazán akarnám…csak azt nem tudom, akarom-e igazán? Ha a jelenlegi utamnál maradok, akkor el kell engednem a másik életet örökre…az már tényleg sosem jön vissza! Ellenben ezer és egy lehetőség vár rám, nekem pedig kifejezetten szűkségem van arra, hogy sok-sok opció közül választhassak, hogy tudjam, később még bármi mást is csinálhatok. Őszintén, félek. Iszonyat nehéz ez az egész. Lehet mégis azoknak a jobb, akik nem foglalkoznak ilyenekkel, csak élik az életüket, nem törődnek azzal amit igazán szeretnének..egyszerűen csak elfolyik az ÉLETÜK, ellenben, mennyivel könnyebb is nekik, hiszen nem rettegnek folyton attól, hogy valamit kihagynak, valamit rosszul csinálnak.

..a legborzasztóbb, hogy ugyanezt teszem én is. A vacillálás közepette észre sem veszem, hogy nem történik semmi. Csak mennek a napok és ugyanott tartok. Ijesztő. És amiért a leginkább mérges vagyok magamra az az, hogy még azt a hülye érmét sem tudom feldobni. Nem merem, mert félek megtudni, melyiknek is drukkolnék. Bátornak kell lennem.

Kissé kaotikusra sikerült ez a bejegyzés, de nem baj. A lelkivilágom is pont ilyen most.

Nagyjából ezzel a címmel tudnám összefoglalni úgy általában az életem. Eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy már jó ideje barna vagyok. Folytonos zizegésemet azonban még az ammónia sem tudta elvenni.

Túl sok volt a nyugi, meg a pihi és már nem bírom. Amúgy is eszméletlen sokat beszélek, és mivel a hétvégét a városi nyüzsitől távol, a barátaim nélkül töltöm, ezért most még jobban kijön ez rajtam. Beszélni nem nagyon tudok, szóval marad az írás. Hála égnek van néhány ember aki tolerálja ezt, eszméletlen hálás vagyok a barátaimnak ezért. Őszintén szólva két kezemen könnyedén meg tudnám számolni hány barátom is van, de Ők valóban nagyon közeliek és tudom, hogy tényleg bármi van, számíthatok rájuk. Ez így giccsesen hangzott, de valóban így van, volt is már rá példa. Mi több, egy másik nagyon igaz dolog is bebizonyosodott: a számomra egyik legfontosabb ember által; hogy ha valaki tényleg szeret, ha valakinek tényleg fontos vagy, akkor tökmindegy, mit csinálsz, vagy mit mondasz, Ő akkor is ott lesz melletted. Egyszerűen csak azért, mert benne kell, hogy legyen az életedben. Harcolnod sem kell érte, még is ott van veled. Ennél nagyobb boldogság kevés van..szerintem. 😀

Aztán ott vannak azok az emberek akikről sosem gondoltad, hogy fontos szerepet fognak betölteni az életedben, mégis el sem tudod képzelni, hogyan élhettél nélkülük azelőtt. Persze vannak olyanok is akik csak egy-egy mondat erejére pottyannak az orrod elé, de az az egy mondat tuti, hogy jól szíven üt. Szíven üt, mert annyira igaz. Mert bár folyton beszélsz, mégsem tűnik fel senkinek, hogy magadról egy szót sem ejtesz, hogy folyton mások problémáit akarod megoldani, mert így a sajátodra még csak gondolnod sem kell. És akkor, az Élet szépen ledob egy embert hozzád, csak hogy az a valaki könyörtelenül az arcodba vágja az igazat. Persze teljes jó szándékkal. Ez pedig az egyik legnagyobb ajándék, amit csak kaphatsz a sorstól. Amit eddig magadnak sem mertél bevallani, most egy másik személy végre kimondta. Muszáj, hogy szembenézz vele, és ha elég erős vagy, hogy megküzdj önmagaddal, azt az Univerzum majd szépen meghálálja.

..szóval kemény napok vannak most, nem is érzem magamat a toppon, de tudom, hogy kitisztul az ég, amint lerendeztem a dolgokat magammal. 🙂

Olyan gyorsan jött a boldog új év, hogy szinte fel sem tűnt. Az már más kérdés, hogy egy kiadós megfázást is magával ráncigált, de a pozitív gondolkodás töretlen.

Pedig hajjaj! Volt itt minden. 2012-ről nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legváltozatosabb évem volt. Minden téren. Olyan dolgok értek véget, amelyek addig a világon mindennél fontosabbnak tűntek. Akkor fájt, de csodák csodájára jött helyére JOBB. Emberek cserélődtek az életemben, és hálás vagyok ezért, mert akik eddig lehúztak; eltűntek, helyettük pedig csupa olyan ismerősre leltem, akik pozitív gondolatokkal árasztanak el. Sőt! Az egyik legnagyobb problémám is tisztulni látszik; kezdek rájönni, hogy merre is tovább. Emellett, még új lakás is bejött a képbe, szóval a változás teljes.  Ettől, pedig nem szabad félni, hiszen az új lehet jó is, sőt CSAK jó lehet. 🙂

Persze valami sosem változik. Valahogy mindig kitör belőlem az igazság. Húzhatom egy ideig, hallgathatom másoktól, hogy nem kéne kimondanom. Felsorakoztathatok millió és egy ellenérvet, amiért inkább jobb lenne, ha befognám a szám, de egyszerűen csak nem megy. Nem megy, mert eszméletlenül félek attól, hogy elpocsékolom az időmet, csak mert képtelen vagyok kimondani amit érzek. Így persze sok embert elveszítek, de ha valakinek benne kell lennie az életedben, akkor történjék bármi, így is, úgy is benne lesz. Egyébként is, inkább tudja a másik fél az érzéseimet, mint hogy idegtépő bizonytalankodásra pocsékoljam az időmet.

Ó, és a fogadalmak! 😀 A legfontosabb, hogy ne rágódjak a döntéseimen, és ne bántsam magamat miattuk. Bízom benne, hogy minden okkal történik és nem mellesleg a jó úton halad.  És persze, leszokni a bőröm tépkedéséről, szegény ujjacskáim végre fellélegezhetnek. 😀

Mindenkinek sikeres, pozitív gondolatokban gazdag új évet kívánok, és éljenek az álmok, amik csak a megvalósításra várnak! 🙂

Oké, oké. Már napok óta leesett, hogy az írásaim többsége a szomorú, és nehéz dolgokról szól. A vicc az, hogy egyáltalán nem ilyen vagyok. Nyilvánvalóan bennem vannak ezek a gondolatok, de magamat egy pozitív személyiségnek tartom ( a környezetem is 😀 ) . Azt hiszem, nekem itt jön ki az  a sok-sok felgyülemlett probléma, amik miatt mások egész nap komor arccal, megtörten rohangálnak az utcán, hogy aztán este lefeküdjenek, majd reggel újból kezdhetik az önsajnálkozást. Ezért gondolom, hogy mindenkinek kéne találnia valamit, amiben ” kiélheti magát”. Tényleg bármit, nem is muszáj, hogy az csak egy dolog legyen. Nekem  is több minden van; sport, írás, olvasás, mások arcára mosolyt csalni..

Jaja, és itt jön a lényeg. Idén, mint már jó pár éve, a karácsonyt vidéken töltöttük. Persze mentünk rokonokhoz is, azt sem állíthatom, hogy unalmas lett volna az ünnep. Mégis, talán a megnyugtató környezet miatt, egészen könnyedén magamra hangolódtam, és leesett néhány dolog. Így utólag, úgy hiszem, már régen is tudtam ezeket, csak valahogy nem akartam észrevenni…hát igen, az időhúzás mindig is könnyebb volt.

Általában a napjaim azzal telnek, hogy hatalmas mosollyal az arcomon próbálok abban segíteni másoknak, hogy rendben legyen a lelki világuk. Szeretem, mert jó érzés, mikor látom az emberek arcán a boldogságot. És el sem tudom mondani, hogy mennyi örömet kapok vissza az Élettől. Természetesen a karácsony is erről szólt. Aztán jött a bomba! Coelho egyik könyvét olvastam és annyira igaz sorokat találtam benne; másoknak adni valahogy mindenki szeret, mindig könnyebb, de ha kapnunk kell, azt már nem viseljük olyan jól. Úgy érezzük ilyenkor, hogy mi kevesebbek vagyunk a másiknál, hogy majd vissza kell térítenünk neki, vagy, hogy meg sem érdemeljük azt, hogy kapjunk. … Ezt eddig senki nem mondta ki ilyen konkrétan nekem, és a szembesülés segített. Tényleg nem tudok kapni..vagy ha kapok is, nem tudok neki tiszta szívből örülni, mert azonnal alárendeltnek érzem magam. Mekkora ostobaság ez!! És mégis. Mégis milyen sokan vagyunk így ezzel. Pedig igenis szűkségünk van rá, hogy KAPJUNK. Ebből fogunk tudni, majd másoknak adni. És minél többet kapunk, annál többet adhatunk. De nem kényszerből, hanem mert jól esik.

Lényeg a lényeg, hogy tettem magamnak egy fogadalmat; mostantól hagyom, hogy kaphassak. Elfogadom a felajánlásokat, hiszen azokat azért teszik, mert adni akarnak. Ha pedig mégsem így lenne, hát, na bumm, legközelebb maximum nem ajánlanak majd fel semmit. De amíg alárendeltnek érzem magam attól, hogy kapok, addig, hogy várom el, hogy egyenrangú kapcsolataim legyenek??!

Remélem, mindenki sok-sok csodálatos ajándékot kapott, és fog is kapni. Akár tárgyi, akár szellemi ajándék legyen az. 🙂

Nem terveztem, hogy erről fogok  írni, de ha valaminek jönnie kell, akkor jöjjön csak. Az érzet, hogy folyton elrohannak mellettem lehetőségek, ma csúcsosodott ki. Tegyük a szívünkre a kezünket, hányszor volt, hogy elszalasztottunk egy lehetőséget, és csak később -mikor már veszett fejsze nyele -, csak akkor jövünk rá, hogy mit vesztettünk. Megint. Hányszor követjük el ezt a hibát. Újra és újra. Nem jövünk rá, hogy amit nem tettünk meg, nem mondtunk, ki, nem szereztünk meg, ezek a dolgok már sosem jönnek vissza, sosem lesznek a miénk. (Persze, ha valaminek benne kell lennie az életünkben, az benne is lesz..de ez más tészta.)

Ha már úgyis itt az év vége; úgy gondolom, sokat változtam egy év alatt, minden téren. És a világ és megváltozott körülöttem. Hál’ égnek a jó irányba, legalábbis szerintem. Sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok. Sokkal többet tudok adni a körülöttem élő embereknek…remélem! Minden estre jó érzés észrevenni, hogy az emberek körülöttünk jót is akarnak egymásnak, néha-néha még segítő kezet is nyújtanak. Na, de egy valami csak nem akar változni, párkapcsolat terén úgy fest nem vagyok túl profi. Persze, persze, ha valami nincs benne az életedben, az azért van, mert jelen pillanatban nincs is rá szükséged, de ettől még nem fog megváltozni, hogy hány elbaltázott kapcsolat került ki a kezeim közül. Pontosabban, nem mondhatom, hogy kapcsolat, mert mire egyáltalán azzá válna, én már rég eldöntöm, hogy ebből nem lesz semmi, engem nem is érdekel az a másik személy. Ezzel magamnak és a másik személynek is fájdalmat okozva. Nyilván elkötelezettséggel kapcsolatos problémáim vannak. Ez nem újdonság. Vajon miért is nem tudok lehorgonyozni egyetlen egy dolog mellett sem…? Nem sajnálom, hiszen annál több dolgot ismerek meg. Egyszer meg úgyis rájövök, hogy miért viselkedem így, és akkor talán lenyugszom majd végre. Talán az előző életemben túl sokat raboskodtam valami ijesztő börtön cellában.. haha.

Elkalandoztam, hiszen valójában arról szerettem volna írni ami most nagyon nehéz. Nyilván mindenkinek ismerős az az érzés, mikor valaki csak úgy berobban az életünkbe, és hirtelen már el sem tudjuk képzelni, hogyan élhettünk addig nélküle. Nekem is van. Az egyik legjobb barátom is egy ilyen személy. Nem is tudom pontosan felidézni, hogy mikor fonódott igazán szorossá a kapcsolatunk, de teljesen egyértelmű, hogy Ő van nekem, és, hogy én vagyok Neki. Azért kissé ijesztőek ezek a dolgok. Mintha már egy örökkévalóság óta ismernétek egymást. Kitudja, talán így is van.. Annyira egyértelmű ez a kapocs köztetek, hogy nem is jut eszedbe, hogy valaki megtörheti..aztán mégis. Ott állsz..és a kapocs még mindig ugyanolyan erős köztetek, sőt talán erősebb, de egy harmadik személy veszélyezteti. Mi lesz, ha elveszíted??

És máris itt a lényeg; észre sem vettem mim van, míg az Univerzum nem figyelmeztetett, hogy mennyire könnyedén veszíthetem el. Felfoghatnám úgy is, hogy ez egy jel arra, hogy el kell most már Őt engednem, de nem így érzek. Egyszerűen tudom, hogy még mind kettőnknek szüksége van a másikra, és, hogy még van dolgunk egymással.Hagyom, hogy történjenek a dolgok, ahogy kell, hogy történjenek, de! hiszek abban, hogy a megérzéseim nem csalnak és ez csak egy újabb tanítás az Élettől. Tanítás arra, hogy figyeljek, járjak nyitott szemmel, vegyem észre, hogy mim van, mielőtt még késő lesz.

Talán kicsit túl személyesre sikerült ez a bejegyzés, de ha legalább egy ember is van aki elolvassa ezt (nem hinném 😀 ), és tanul belőle, észre veszi az értékeket maga körül, akkor nem bánom, hogy megírtam.

Ps: ha így folytatom, legalább 200 kiló plusszal fogom zárni az ünnepeket. Köszönöm lélekerősítőfagyik.. 😀

…félelem

Ez a szó irányít mindenkit. Természetes, hogy félünk, hogy vannak félelmeink, DE! tegyük csak fel magunknak a kérdést: Miért is félünk? A félelmünknek van valós alapja? Valóban rettegnünk kell? .

Nagyon sok pszichológiával, emberi természettel kapcsolatos könyvet olvasok, nézek filmeket, videókat. Hallottam sok-sok módszerről, amivel feloldhatjuk a félelmet…tudom, hogy hogyan kéne csinálni, de valamiért mégsem megy teljesen. Talán csak rosszul próbálkozom. De próbálkozom…egyszer sikerül.

Ami viszont tény, hogy legtöbb félelmünk valójában nem is létezik a jelenben, csupán csak kivetítjük a jövőre ( ami valójában nincs is! csak a JELEN van!!), innentől  kezdve, pedig máris a Jelenünkben rettegünk valami olyantól, ami NINCS!! , csupán mi gyártjuk magunknak. Ergo a félelmünk oka, mely nem létezik valójában, azonnal testet ölt, és elrontja az egyetlen valós dolgunkat, amink van,  a JELENÜNKET. Tegyük fel, van egy személy; olyan munkája VAN amit szeret, meg is fizetik, sőt meg is becsülik, azonban mindenhonnan azt hallja, látja, hogy az emberek sorra veszítik el munkahelyüket, ezzel megélhetésüket veszélyeztetve. Emberünk fél, sőt retteg attól, hogy mi lesz, ha őt is kirúgják. Nem lesz fizetése, nem tudja miből kifizetni a számlákat, nem lesz pénze etetni a családot, elveszíti feje felől a lakást, utcára kerül, stb…. Máris egy szörnyű képet vetít maga elé, borzalmas érzés ebben élni ( már attól, hogy leírtam ezeket, rosszul érzem magamat a bőrömben). Tehát gyártott magának egy képzeletbeli képet, ami NEM LÉTEZIK. 100%-ra vehető, hogy ki fogják rúgni? 100%-ra vehető, hogy elveszti lakását, stb..??? NEM!!! Tehát, amitől fél, az valójában nem is létezik. Ami nem ezer százalékig biztos, az egyszerűen NINCSEN. Persze bekövetkezhet, de könyörgöm, ha nonstop rettegünk, hogy holnap esni fog az eső, attól még esni fog. Ellenben a mai gyönyörű napsütést ezért nem tudjuk élvezni. …

Persze van egy másfajta megközelítés is, bár az egy másfajta félelemmel párosul (szerintem). Mikor újra és újra előjönnek ugyanazon sémák. Tudjuk, hogy nincs ez így jól, de szinte ösztönösen érezzük a kísértést, hogy újra és újra ugyanúgy cselekedjünk. Erről egyébként nem régiben olvastam, valójában őseink félelmeit éljük meg nap, mint nap. Ezek megoldására vannak módszerek, természetesen.

Én, azonban azt vallom, hogy próbáljunk meg őszintén magunkba nézni, és szembeszállni félelmeinkkel. Rájönni, hogy miért félünk ettől, vagy attól, miért cselekszünk így, vagy úgy, adott helyzetekben. És ha teljesen őszinték vagyunk magunkkal szemben, akkor a válasz egyszer csak az ölünkbe fog pottyanni.

Arról már nem is beszélve, hogy CSAK a félelmeink azok, amelyek miatt nem lehet miénk MINDEN amit csak szeretnénk..ezek tartanak vissza, hamis láncokba verve minket.

Ui.: a gyertyafény tökéletes társ, mikor szembenézel Önmagaddal

Itt a jövő. De honnan tudhatom, hogy amit teszek azt valóban magam miatt teszem, nem pedig belém rögzült “normák”, elvárások miatt. Alapvetően öntörvényűnek tartom magamat, és nem is gondoltam arra, hogy befolyásolnak dolgok, emberek. Egészen három nappal ezelőttig biztos is voltam benne, hogy ha nem is tudom mit csinálok, akkor is legalább azt teszem amit én akarok. Elbizonytalanodtam. Nem csak azért, mert gőzöm nincs a jövőmet illetően. Pontosabban ez nem igaz. Vannak ötleteim, ezer és ezer, de elég csapongós vagyok (minden téren), szóval honnan tudhatnám, hogy amit választok az később is jó lesz és nem csak addig amíg már MAJDNEM elérem a célom, aztán hirtelen sávot váltok és valami teljesen más felé száguldok ezer százalékos erőbedobással, de azt is félbe hagyom hamarosan, hogy a helyére egy másik vágy jöjjön. Próbálom ezt azzal magyarázni magamnak, hogy amiket így “eldobok” talán nem is az enyémek..de azért félek. Félek, mert mi van, ha csak nem veszem észre, és elmenekülni könnyebb. Jelen pillanatban ezt tartom a legfontosabb megválaszolatlan kérdésemnek. …De valójában nem is erről szerettem volna írni. Bár, talán azért ugrálok össze-vissza, mert attól félek, hogy nem lehetek elég jó, vagy nem fogom tudni elérni..és ezáltal csalódást okozok valakinek.

De miért van az, hogy sokan megfeszülnek csak, hogy “ők legyenek a legjobbak”, teljesen mindegy miben..? Tanulás, karrier, szerelem, kapcsolatok…Szinte belepusztulnak, hogy a lehető legtökéletesebbet hozzák ki mindenből. Ez még nem is lenne baj, ha saját maguk miatt tennék, de valójában a külső nyomások miatt viselkednek úgy, ahogy. Közben pedig már azt sem tudják, Ők mitől lennének boldogok. A legrosszabb, hogy sosem fogják azt érezni, elég jók valamiben, emiatt saját magukat ostorozzák, még keményebben hajtják magukat, még inkább nem megy..Nem veszik észre, hogy saját magukat teszik tönkre. Az még hagyján, hogy engedik, mások irányítsák a saját életüket, de az sem tűnik fel nekik, hogy a folytonos maximalitással tönkre teszik a JELENÜKET, ezáltal a jövőjüket is. Valamiért megrekednek a középszerű világukban, miközben pontosan a csúcson akarnának lenni. Vagy sikerül, elérik a csúcsot. Igazából mindegy, mivel mind két esetben egy valami biztos: a BOLDOGTALANSÁG. Az egész téma egy nagyon jó barátnőm miatt vetült fel bennem. Én külső szemlélőként látom, hogy milyen, tudom, hogy teljes mértékben meg van a lehetősége egy boldog életre…de, hogy őszinte legyek; még egyszer nem láttam Őt igazán szívből boldognak lenni. Mindez megfelelési kényszer, és önbizalomhiány miatt. Borzasztóan rossz érzés ezt látni. Valójában, ha körbenézünk szinte csak ez vesz körül minket. Tényleg mindenki meg akar felelni valaminek, vagy valakinek. És az szinte egyik esetben sem SAJÁT MAGA.

Muszáj lenne tudatosítani az emberekben, hogy sosem fognak mindenkinek megfelelni, ám ha önmagunknak való megfelelésre koncentrálunk, sokkal boldogabbak lehetünk, nem mellesleg sikeresebbek is. Ehhez viszont türelem, szeretet, dicsérő szavak, és kitartás kell.!