Egyszerűen csak úgy érzem, semmi nem akar összejönni. Persze ez így nem teljesen igaz; apró sikerek, örömök folyton érnek, ha más nem is, az első dagasztott tésztám tuti az. 😀 Mégis borongósan látok mindent. Talán, ez az időjárás az oka, talán amint elolvad a sok hó, minden jobb lesz. Nem tudom. Remélem. Mindenesetre próbálom tenni a dolgomat, és lefoglalni magam programokkal. Valamiért mégsem látom az értelmét semminek sem. Nyilván ez butaság, egyszerűen az a baj, hogy még mindig nem tudom, mit kéne tennem pontosan. Valószínűleg nem is kell tudni, majd csak úgy jön. Igen ám, de ezzel csak egy baj van: a félelem attól, hogy valóban jönni fog-e, vagy szépen elszalasztom a lehetőségeket. Folyton ugyanaz a nóta, és már kezd idegesíteni. Legszívesebben elmenekülnék minden elől, mégsem teszem, hisz nem ez a megoldás. Most pedig csak folyton rám jön a sírhatnék minden olyan dolog miatt ami a kisgyerekkoromra emlékeztet. De tudom, hogy ez nem visszaesés, hanem egy újabb lépcsőfok a hosszú úton!

Van valami a mélyben, ami nem akar a felszínre törni..talán nem is hagyom, mert nem tudom mi lehet az. Általában nem esik nehezemre turkálni a gondolataimban, most valahogy még sem akar menni. Mintha a megoldás egy karnyújtásnyira lenne, de nem merem bedugni a kezem a sötét lyukba, mert nem tudom mi lehet ott. Haragszom magamra. Ez pedig megint csak nem jó, hisz pont hogy el kéne fogadnom, hogy ez most nem megy és kész. Van ilyen.

Rá kell jönnöm, hogy nem mindig tudok segíteni. Se magamon, se máson. Utálom ezt az érzést, utálom, mikor látom magam körül a letargiába zuhant embereket. Utálom, hogy nem tudok segíteni nekik, hiába próbálom. Beszélek, beszélek, hallgatok: hátha. El kell fogadnom, hogy nem megy minden egy csettintésre, és megszólal egy kis hang a fejemben, hogy lehet mégis segítek nekik, mert talán napok, hetek, hónapok, évek múlva kiderül, hogy én voltam az egyik lökés a boldogabb életük felé. Nagyon          szeretném, hogy így legyen.

Remélem tényleg csak a hó, meg a tél az oka mindennek. Hiszen persze-persze hideg van, meg elázik a csizmám, de attól a fehér hótakaró még igazán meseszép. Éppen ezért hiszem, hogy most erre van szükségem. Még nem kell tudnom, mi lapul a mélyben, most csak fel kel készülnöm rá és elegendő erőt gyűjtenem a fejlődéshez. Nincs mitől félni, csak jobb lehet minden, ha elég bátrak vagyunk! 🙂

Sokszor megijedek, hogy még mennyi minden áll előttem, aztán egyből ki is nevetem magam, hiszen pont ez a lényeg. Pont ez, hogy mennyi mindent tehetsz még! Megijedek, mert szembenézek azzal, hogy bizony még ezer és egy megoldatlan problémám van magammal. Ijesztő dolog ez, de csak így lehet fejlődni. Fejlődni pedig muszáj. Vagy nem, de akkor, csak a langyos víz marad, és mégis ki akarna folytonos középszerű sanyargásban leélni egy életet. Én tuti, nem!

Sokáig nem értettem, hogy miért tudok olyan könnyen talpra állni,  túllépni a fájdalmaimon. Bűntudatom volt emiatt, mert biztos szörnyű ember vagyok, hogy csak így elengedem a rosszat. Ezáltal nem is engedtem el igazán, hiszen belül tovább marcangol az önutálat; miért tudok olyan gyorsan túllépni a fájdalmakon, a bűntudaton. Érzéketlen vagyok talán? Vagy ennyire nem érdekel, ha rosszat okozok más embereknek? Esetleg saját magamnak nem vagyok elég fontos, ahhoz, hogy törődjek a fájdalmaimmal és jó mélyre ássam magamat bennük? Lehet, csak félek szembenézni önmagammal. Aztán leesett valami. Azért állok fel a padlóról szinte egyik pillanatról a másikra, mert tudom, hogy értékes időt vesztegetek el a sajnálkozással. Ezt pedig nem akarom! Épp ezért, azonnal keresek valamit, ami miatt igenis érdemes élni és érdemes boldognak lenni. A leghihetetlenebb, hogy szinte egyből olyan dolgok történnek, amik megerősítenek abban, hogy igenis jól csinálom ezt.

..másrészről persze ott van az a gonosz kis gondolat, hogy talán csak álltatgatom magamat, és valóban egy érzéketlen ember vagyok. A vicces, hogy amint leírtam ezt a mondatot, máris érzem, mennyire nevetséges. Tele vagyok érzésekkel, és arra vágyom a leginkább, hogy segíthessek embereknek, hogy boldogok lehessenek. Nehogy azt hidd, persze, hogy, szoktam sírni…jesszus, rengeteget  sírok. Nekem így jön ki a feszültség. Még örülök is neki, mikor folynak a könnyeim, mert ez amolyan megtisztulás a számomra. Tudom, talán viccesen hangzik, de ilyen vagyok és kész. 🙂

Rájöttem, hogy nem véletlen állok fel olyan gyorsan. Rájöttem, hogy nem véletlen, hogy egyből a pozitív dolgokat keresem mindenben. Rájöttem, ha nem így tennék, akkor csak időt pocsékolnék. Természetesen nem azt mondom, hogy nem kell néha összetörni és a mélybe zuhanni. Dehogynem, kell! Sőt! Anélkül nem is lehetne építkezni. Volt is már olyan, hogy sokáig a padlón voltam, aztán felálltam. Iszonyat sokat tanultam belőle és teljesen megváltoztam. Az elmúlt egy évemben 180 fokos fordulat történt, és én imádom ezt. Imádom, mert fejlődöm. Most csak annyi van, hogy nem akarok összezuhanni, mert menni szeretnék előre, új dolgokat tapasztalni és örülni minden apróságnak. És mindezt azért, hogy másoknak boldogságot tudjak adni. Elcsépelten hangozhat, de valóban így van. Szeretetet és támogatást, hitet szeretnék adni, hogy a másik ember is szerethesse magát, hogy legyen elég ereje a fejlődés útjára lépni. 🙂

Minden emberben ott van a kíváncsiság, a kalandvágy, hogy új helyeket, kultúrákat ismerjen meg. Persze, vannak akik inkább elnyomják ezt magukban, pusztán csak azért, mert félnek kilépni a komfort zónájukból. Ez egy másik kérdés. Azt hiszem apukám által ivódott belém az a vágy hogy minél több mindent megismerjek a világból. Imádok teljesen új, – egy közép-európai ember számára – egzotikus dolgokat kipróbálni, legyen az étel, vagy valamiféle keleti gyógyítási technika. A lényeg, hogy minél több impulzus érjen. Imádok utazni, és hiszem, hogy lesz olyan idő, mikor ez az életem szerves része lesz. Bárhova szívesen mennék, azonban van néhány hely, amik már most a listámon szerepelnek. 😀

A Himalája árnyékába rejtve, van egy fél Magyarországnyi területű kis hely. Hatalmas és érintetlen zöld területek és igazi keleti hangulat jellemzi Bhutan-t. Turistaként odajutni szörnyen drága ( több száz dollár per nap, csak hogy ott tartózkodhass), de egyszerűen kihagyhatatlan. Muszáj eljutnom oda, egyszerűen csak tudom, hogy ez a hely nagyon sokat fog nekem adni.

Már a képek is elképesztően lenyűgözőek, el sem tudom képzelni, milyen lehet ott állni a hatalmas sziklák között és gyönyörködni az érintetlen tájban. Az elképesztő keleti kultúráról már nem is beszélve. Itt az embereket nem a pénz hajtja, ők még hisznek a természet csodájában, és nincs szűkségük modern technikára a BOLDOGSÁGHOZ. 😀

Molokai a másik ilyen kis érintetlen hely, ami teljesen magával ragadott. Elképzelem, ahogy a varázslatos tengerparton sétálgatok mezítláb, felmászom néhány kisebb sziklára és csak ülök ott, nézem ahogy a hullámok alattam a falhoz csapódnak, miközben lassan lemegy a nap, vörösesre színezve az ég alját.  És az ételek, ó te jó ég! Az a sok tengeri finomság! nyamm! 😀  

muszáj írnom. Ki kell írnom magamból mindent. Megint egy olyan időszakban vagyok, amikor minden lelassul, úgy tűnik, hogy semmi sem akar haladni, nem jönnek a lehetőségek, és szemlátomást mindenki remekül el van a saját kis világában, miközben én mennék előre, nyüzsögnék, törnék a céljaim felé. Nyilván nem véletlen, hogy ez most így van. És teljesen felesleges lenne sajnáltatnom magam, a dolgok úgysem lesznek jobbak, csak még jobban belesüllyednék ebbe a szürkeségbe. Nehéz koncentrálnom, csinálni a feladataim, de tudom, hogy MUSZÁJ, és azt is tudom, hogy minél keményebben dolgozom, annál hamarabb jönnek megint a jó dolgok.

Az egyetlen baj, hogy minden ZAVAROS. Rettegek választani egy teljesen más utat, amit talán nem is kéne, hogy válasszak, mégis a gondolat már befészkelte magát a fejembe és egyszerűen nem hagyja kilökni onnan magát. Amint sikerülne, valaki, vagy valami emlékezet rá, és próbálom ellökni magamtól, de nem megy. Valamiért mégsem vagyok képes rávenni magamat, hogy azt válasszam. Csak meg szeretném találni az utamat. A helyzet az, hogy ott van a másik opció is, ami talán azért szimpatikusabb, mert abból még bármi lehet, nem skatulyáz be, mint az első. Borzalmasan ijesztő dolog dönteni, mert mi van, ha lecsúszom valami fontosról, ha elkerülöm az utamat? Mindeközben, pedig megy az idő azzal, hogy csak tologatom a problémát. Tudom, hogy választanom kell a két út között. Nem bírom az elsőt választani, mert onnantól kezdve nincs visszafordulás, ráadásul egy más fajta életstílust is igényelne. Tudom, hogy képes lennék rá, ha igazán akarnám…csak azt nem tudom, akarom-e igazán? Ha a jelenlegi utamnál maradok, akkor el kell engednem a másik életet örökre…az már tényleg sosem jön vissza! Ellenben ezer és egy lehetőség vár rám, nekem pedig kifejezetten szűkségem van arra, hogy sok-sok opció közül választhassak, hogy tudjam, később még bármi mást is csinálhatok. Őszintén, félek. Iszonyat nehéz ez az egész. Lehet mégis azoknak a jobb, akik nem foglalkoznak ilyenekkel, csak élik az életüket, nem törődnek azzal amit igazán szeretnének..egyszerűen csak elfolyik az ÉLETÜK, ellenben, mennyivel könnyebb is nekik, hiszen nem rettegnek folyton attól, hogy valamit kihagynak, valamit rosszul csinálnak.

..a legborzasztóbb, hogy ugyanezt teszem én is. A vacillálás közepette észre sem veszem, hogy nem történik semmi. Csak mennek a napok és ugyanott tartok. Ijesztő. És amiért a leginkább mérges vagyok magamra az az, hogy még azt a hülye érmét sem tudom feldobni. Nem merem, mert félek megtudni, melyiknek is drukkolnék. Bátornak kell lennem.

Kissé kaotikusra sikerült ez a bejegyzés, de nem baj. A lelkivilágom is pont ilyen most.

Nagyjából ezzel a címmel tudnám összefoglalni úgy általában az életem. Eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy már jó ideje barna vagyok. Folytonos zizegésemet azonban még az ammónia sem tudta elvenni.

Túl sok volt a nyugi, meg a pihi és már nem bírom. Amúgy is eszméletlen sokat beszélek, és mivel a hétvégét a városi nyüzsitől távol, a barátaim nélkül töltöm, ezért most még jobban kijön ez rajtam. Beszélni nem nagyon tudok, szóval marad az írás. Hála égnek van néhány ember aki tolerálja ezt, eszméletlen hálás vagyok a barátaimnak ezért. Őszintén szólva két kezemen könnyedén meg tudnám számolni hány barátom is van, de Ők valóban nagyon közeliek és tudom, hogy tényleg bármi van, számíthatok rájuk. Ez így giccsesen hangzott, de valóban így van, volt is már rá példa. Mi több, egy másik nagyon igaz dolog is bebizonyosodott: a számomra egyik legfontosabb ember által; hogy ha valaki tényleg szeret, ha valakinek tényleg fontos vagy, akkor tökmindegy, mit csinálsz, vagy mit mondasz, Ő akkor is ott lesz melletted. Egyszerűen csak azért, mert benne kell, hogy legyen az életedben. Harcolnod sem kell érte, még is ott van veled. Ennél nagyobb boldogság kevés van..szerintem. 😀

Aztán ott vannak azok az emberek akikről sosem gondoltad, hogy fontos szerepet fognak betölteni az életedben, mégis el sem tudod képzelni, hogyan élhettél nélkülük azelőtt. Persze vannak olyanok is akik csak egy-egy mondat erejére pottyannak az orrod elé, de az az egy mondat tuti, hogy jól szíven üt. Szíven üt, mert annyira igaz. Mert bár folyton beszélsz, mégsem tűnik fel senkinek, hogy magadról egy szót sem ejtesz, hogy folyton mások problémáit akarod megoldani, mert így a sajátodra még csak gondolnod sem kell. És akkor, az Élet szépen ledob egy embert hozzád, csak hogy az a valaki könyörtelenül az arcodba vágja az igazat. Persze teljes jó szándékkal. Ez pedig az egyik legnagyobb ajándék, amit csak kaphatsz a sorstól. Amit eddig magadnak sem mertél bevallani, most egy másik személy végre kimondta. Muszáj, hogy szembenézz vele, és ha elég erős vagy, hogy megküzdj önmagaddal, azt az Univerzum majd szépen meghálálja.

..szóval kemény napok vannak most, nem is érzem magamat a toppon, de tudom, hogy kitisztul az ég, amint lerendeztem a dolgokat magammal. 🙂

Olyan gyorsan jött a boldog új év, hogy szinte fel sem tűnt. Az már más kérdés, hogy egy kiadós megfázást is magával ráncigált, de a pozitív gondolkodás töretlen.

Pedig hajjaj! Volt itt minden. 2012-ről nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legváltozatosabb évem volt. Minden téren. Olyan dolgok értek véget, amelyek addig a világon mindennél fontosabbnak tűntek. Akkor fájt, de csodák csodájára jött helyére JOBB. Emberek cserélődtek az életemben, és hálás vagyok ezért, mert akik eddig lehúztak; eltűntek, helyettük pedig csupa olyan ismerősre leltem, akik pozitív gondolatokkal árasztanak el. Sőt! Az egyik legnagyobb problémám is tisztulni látszik; kezdek rájönni, hogy merre is tovább. Emellett, még új lakás is bejött a képbe, szóval a változás teljes.  Ettől, pedig nem szabad félni, hiszen az új lehet jó is, sőt CSAK jó lehet. 🙂

Persze valami sosem változik. Valahogy mindig kitör belőlem az igazság. Húzhatom egy ideig, hallgathatom másoktól, hogy nem kéne kimondanom. Felsorakoztathatok millió és egy ellenérvet, amiért inkább jobb lenne, ha befognám a szám, de egyszerűen csak nem megy. Nem megy, mert eszméletlenül félek attól, hogy elpocsékolom az időmet, csak mert képtelen vagyok kimondani amit érzek. Így persze sok embert elveszítek, de ha valakinek benne kell lennie az életedben, akkor történjék bármi, így is, úgy is benne lesz. Egyébként is, inkább tudja a másik fél az érzéseimet, mint hogy idegtépő bizonytalankodásra pocsékoljam az időmet.

Ó, és a fogadalmak! 😀 A legfontosabb, hogy ne rágódjak a döntéseimen, és ne bántsam magamat miattuk. Bízom benne, hogy minden okkal történik és nem mellesleg a jó úton halad.  És persze, leszokni a bőröm tépkedéséről, szegény ujjacskáim végre fellélegezhetnek. 😀

Mindenkinek sikeres, pozitív gondolatokban gazdag új évet kívánok, és éljenek az álmok, amik csak a megvalósításra várnak! 🙂